Filmek

83 éves korában több mint ötven éves pályája alighanem egyik legerősebb filmjével jelentkezett Ken Loach, az Én, Daniel Blake, a Szesztolvajok és a Felkavar a szél rendezője. A Sajnáljuk, nem találtuk otthon egy megrázó munkavállalói horror, amit minden dolgozó embernek látnia kellene.

Ha akár csak egyetlen tucat ember is akad, aki azért mondott fel a munkahelyén, hagyott ott egy szar, kizsigerelő állást, és nyitott új fejezetet az életében, mert megnézte a 83 éves Ken Loach legújabb filmjét, már akkor borzasztóan megérte, hogy a Sajnáljuk, nem találtuk otthon elkészült – mert nem normális, hogy ennyit dolgozunk.

Még belegondolni is szédítő: a brit filmes legújabb alkotása több mint ötven évvel az 1966-ban bemutatott, tévétörténeti jelentőségű Cathy Come Home után készült. A hajléktalanná váló munkásosztálybeli családról szóló televíziós drámát az első sugárzásakor 12 millió ember nézte, ami az akkori brit lakosság negyedét jelentette. És még csak pár évvel később következett a nemzetközi elismertséget meghozó Kes, ami épp most 50 éves.

A 83 éves filmes azóta sem engedte el a társadalom perifériáján élők kezét, művészetét továbbra is annak szenteli, hogy a fennmaradásukért kétségbeesetten küzdő és elnyomott embertömeget képviselje: huszonhetedik (!) filmje, a 2016-ban bemutatott szintén remek és hatásos Én, Daniel Blake után következő Sajnáljuk, nem találtuk otthon is egy emberközpontú és társadalomkritikus alkotás.

KAPCSOLÓDÓ

Ken Loach: A szolidaritás emberi ösztön

Legújabb filmjében egy kommunista aktivista figuráján keresztül mutatja be, hogy szükség van az összefogásra. A rendezővel Cannes-ban interjúztunk.

“A szolidaritás szerintem emberi ösztön, de a média azt harsogja, hogy az emberek mohók, önzők, és csak a saját munkájuk, érdekük érdekli őket. Szerintem ez nem igaz. (...) Én sok politikai gyűlésre járok. Orvosokkal, nővérekkel, betegekkel beszélek kórházakban, amiket meg akarnak szüntetni. (...) A mindennapokban küzdő emberek sokkal kedvesebbek, vicceket mesélnek, teát főznek, egyszerűen jobb velük lenni” – mondta Loach  az Indexnek adott interjújában  a Tiltott táncok megjelenése után.

6

Galéria: Sajnáljuk, nem találtuk otthonFotó: Vertigo Média

A közismerten, minden sejtjével baloldali filmes sosem rejtette véka alá a politikai véleményét: rendszeresen felszólal a rasszizmus ellen, lelkes támogatója Jeremy Corbyn munkáspárti vezérnek, miközben Ed Milibandet kamubalosnak, Boris Johnsont pedig egy veszélyes populistának tartja, és bár nem híve a szabadpiac-párti EU-nak, a brexit ellen szavazott. És ami talán a legfontosabb: őszintén hisz abban, hogy a munkásosztály változtatásra képes.

A senior filmes ezúttal is állandó forgatókönyvírójával, Paul Lavertyvel dolgozott, a fókuszt pedig ezúttal arra helyezte, hogyan hat a munkahelyi kiszolgáltatottság a családok életére. A Sajnáljuk, nem találtuk otthon a munkahelye által kizsákmányolt, kétségbeesetten boldogulni próbáló ember drámája, mi több munkavállalói horror. Képzeljük el életünk legrettenetesebb napját, amikor előbb a munka zsigerel ki teljesen, majd miután végre hazatérünk, hogy kiheverjük mindazt, ami velünk történt, otthon ugyanolyan tempóban folytatódik tovább az egész tortúra. Megvan? Akkor most képzeljünk el egy csupa ilyen napból álló hetet, és sűrítsük ezt bele két rettenetesen tömény órába. Pontosan ilyen érzés az új Loach-filmet nézni.

Az amatőr és félamatőr színészekkel dolgozni kedvelő Ken Loach legújabb főszereplője, Rick Turner (Kris Hitchen) igazi rendes fickó: klasszikus munkásosztálybeli apuka, aki imádja a focit, és a belét kidolgozza (jelenleg épp fehér furgonos csomagkézbesítőként), hogy a gazdasági válság óta nem kevés nehézséggel küzdő családjának mindene meglegyen. Tudja, hogy nem ő legélesebb kés a fiókban, de nem is szeretne az lenni, és helyén van a szíve is, ami ugyanúgy dobog a feleségéért, mint a gyerekeiért.

Felesége, Abbie (Debbie Honeywood) közben gondozóként dolgozza magát halálra: végtelen türelemmel tesz tisztába idős embereket és rimánkodik ki demens néniket a szekrényből, miközben szabad perceiben telefonon keresztül próbálja igazgatni a családja életét. És nincs könnyű helyzetben: rémesen kamaszodó fia ellógja a tanórákat, falakat fúj le, verekedésekbe keveredik, tanulmányait ezért az iskolája felfüggeszti. Aztán egy idő után a két szülőnek is leesik, hogy a gyerek kibírhatatlansága mögött éppen az ő hiányuk áll.

Fotó: Vertigo Média

 

A Sajnáljuk, nem találtuk otthon a túlhajszolt, napról napra élő emberek, a kilátástalanság, valamint a jövőtlenséggel szemben folytatott elkeseredett küzdelem filmje. Egy dühös és felrázó üzenet a magukat jófejnek feltüntető, de valójában antiszolidáris munkahelyeknek. Loach lényegében a modern rabszolgaság rémképét tárja elénk: az esténként a tévé előtt bóbiskoló szülők végtelen kimerültségét, azoknak a dolgozóknak a vesszőfutásait, akik hiába szeretnének szabadságra menni, nem tehetik meg, és azokat a házasságokat, amelyben a felek nem azért nem szexelnek egymással, mert valamelyikük felszedett néhány kilót (kikacsintás a magyar fitneszvállalkozó nagy port kavart kijelentéseire), hanem mert egy-egy nap végén annyira fáradtak, hogy már semmi erejük egymáshoz érni.

Ken Loach társadalmi érzékenysége úgy tárja elénk a brit munkásosztály reménytelenségét, hogy közben nem feledkezik meg a család erejéről sem. A főszereplők egyik legnagyobb dilemmája, hogyan lehet összeegyeztetni a családi életet és a gyereknevelést a napi 14 órás robotolással.

A Sajnáljuk, nem találtuk otthon arról szól, hogyan nem jutunk egyről a kettőre az életben, hogyan hajtjuk szét magunkat annak reményében, hogy egyszer talán visszafizetjük a senkinek sem kívánt adósságainkat, veszünk egy nyomorult lakást, és talán még nyaralni is eljutunk egy nem túlságosan távoli tengerpart egyik közepesen vacak szállodájába. Mivel tényleg csak a leggyengébb pillanataiban válik gejllé, és emlékeztet C-kategóriás családi mozikra, kötelezően ajánlott minden dolgozó, gyereket nevelő embernek.

(Borítókép: Vertigo Média)